Arra ébredek, hogy nincs ruhám, holott szombat van. Mintha egy házibuli másnapján lennék egy idegen lakásban: háromnapos ruha rajtam, és még egy fogkefém sincsen. Olnick és Kristina a január végén esedékes spanyol diploma-honosító vizsgájukra készülnek nagy iramban, ezért egy Maxon nevű feketével vágunk neki a városnak, Olnick-ék dzsipjén.
Maxon (33) egyike 9 alkalmazottunknak, szerződése szerint szerelő és szakács. Reggel hétkor érkezik robogóján, kinyitja a kaput és beengedi a betegeket az udvaron lévő váró-sátorba, majd bekapcsolja a nagy generátort. Ezután, ha kell, benzinért megy és ivóvízért. Délutánra, ha talál alapanyagot a konyhában, ebédet főz. Szabadidejében a motorját szereli, vagy addig fikázza valamelyik alkalmazottunkat, amíg abból kis horderejű, ám látványos perpatvar nem kerekedik. Háta kissé görnyedt, nyakát hanyagul hátra veti. Nem kenyere a társalgás: ha kérdést intéznek hozzá, rögvest cselekszik, ha ez nem lehetséges, egy-egy szót vakkant, de inkább teátrálisan gesztikulál, ha ez is elég. Elődeink az elmúlt hónapokban teljesen ráhagyatkoztak: őt küldték a városba vásárolni, és minden apró technikai problémát ő oldott meg. Csak egy telefon, és Mr. Maxon máris a helyszínen van, legyen éjjel vagy nappal. Nélkülözhetetlen ember lett és ezt tudja is magáról.
Maxon nem tud vezetni, ezért én ülök a volán mögé. Mivel volt alkalmam motorozni Indonéziában, nem esem kétségbe attól, hogy igen méretes autónkkal a tömegbe hajtsak. Leparkolunk az út közepén. Az utca szélén színes ruhákba öltözött nők, fejükön kosár, bőrönd, vízhordó vagy valami felismerhetetlen rendeltetésű csomag. Utcai árusok mindenféle portékával, pappadapp-pappadapp, hirdetik magukat a telefon feltöltésre szakosodott sátrakból, hangos fiatalok kiáltják felénk, blanc!, cikázó motorok öklelnek fel minket kishíján, elképesztő hangzavar közepette elérjük a piacot. Szűk bódésikátorok között lavírozunk (motorok itt is persze), időnként ránktapad egy-egy fekete, főleg kamaszok, ijedten kapunk a zsebünkhöz. Próbáljuk Maxont követni a rengetegben, aki egyenletes tempóban halad, sokkal gyorsabb nálunk, pedig nem iparkodik úgy mint mi. Egy apró bejáratra mutat, nevezzük ruhaboltnak, soha nem vettem volna észre. Néhány hasonló szaküzlet, és megvagyunk: egy fehér ing, egy fehér póló és egy farmer nadrág munkaruhának, valamint egy szürke és egy csíkos póló váltóruhának. Az árak, mint egy budapesti turkálóban, pedig Maxon alkudozik.
Visszatérve Olnick bemutatja a telep működését. Az energiát két generátor biztosítja. A nagyobbik dízel meghajtású és munkaidő alatt fut: ellátja árammal a kórházat és a házat is, valamint vizet szivattyúz a víztározóból a víztoronyba. A kisebbik személyes használatra van, benzines, csak a házat üzemelteti. Fenntartásuk, ha spórolunk, úgy 1500 USD egy hónapban. Ezen túl rendelkezésünkre áll 8 db. 6V-os akkumulátor, melyet a generátorok töltenek fel, és amiből 110 V-os váltóáramot tudunk kinyerni.
Olnick és Kristina három hete állomásoznak itt ideiglenesen, hogy helyettesítsék elődeinket megérkezésünkig. Olnick ezalatt építette ki az akkumulátor-rendszert és egy ötletes áthuzalozással a kis generátort is rábírta a vízszivattyúzásra. Egyúttal figyelmeztett, hogy Maxon ismeretei villamossági területen igen szerények, mégha úgy is viselkedik, mint egy villanyszerelő. Amikor első alkalommal hivatlanul beront az akkumulátor szobába feltérképezni annak működését, kisebb tüzet is okoz.
Maxon, Olnickék távozása után már azt mondja -eközben hosszasan és némán gyönyörködik az inverterben és a töltőben-, hogy ő hozta létre az akkumulátor rendszert. Mire első munkanapomat követően visszajövök a házba, minden a feje tetején áll: Maxon hat óra alatt Olnick valamennyi fejlesztését megsemmisítette. Amikor felelősségre vonom, magával hív a kertbe és egy kettévágott fekete kábelre mutat. Olnick szavai járnak a fejemben: Maxontól nem idegen az, hogy károkat okoz, amit csak ő tud helyrehozni. Ezen Olnick nagyokat vihogott.
Maxon adukártyája a robogója (ezen készséggel szállít kettőnket is), valamint az, hogy be mer menni egyedül a városba, ahol ráadásul tudja, mit és hol lehet megvenni. Melegételtől kezdve a telefontöltőig mindent beszerez fél órán belül. Egy számlával (ez többnyire egy általa írt papírfecni) és a visszajáróval érkezik, szó nélkül leteszi az asztalra. Vélhetően a bevásárlásokból egész jó keresetkiegészítést csipeget össze magának. Ha bogáncsot lát Hadjira nadrágján, azt leszedegeti. Aztán távozik.
Vasárnap délután Olnickékkal az elődeink által csordultig töltött gyógyszertárban vagyunk. Van itt minden: analgeticumok (morphin is), aspirin, paracetamol, antifungicidumok, antiviroticumok, antiparazitikumok, temérdek fajta antibiotikum, szemcseppek, szteroidok, antihypertensivumok, antidiabetikumok (insulin nincs!), antiasthmaticumok, CBZ és Topiramat, diazepam, vitaminok, sőt LMWH és oxitocin, de még Pipolphen is van. A gyógyszer beszerzése azonban kényes feladat: Port-au-Prince-ből kell elhozni a telepünkre. Olnick-ék február elején térnek vissza Spanyolországból, ekkor találkozunk velük Port-au-Prince-ben és ejtjük meg a bevásárlást. Addig gyógyszerkészletünk egy részét Olnickéknak adjuk. Miután kirámoljuk a fél raktárt, bemegyünk a városba vacsorázni, a menü sült csirke rántott banánnal és babos rizzsel, egy olajos csípős folyadék és szintén csípős csalamádészerűség kíséretében. Ezután iszunk egy-egy pohár haiti rumot, ami számomra annyiban megkölönböztethető a piros Johnny Walkertől, hogy másnap rettenetes fejfájást okoz.
Olnickék hétfőn, még napfelkelte előtt elindulnak.