2012. január 4.

1. fejezet - Érkezés

New Yorkba már csak hárman érkezünk meg: Hadjira, én és Hadjira csomagja. Az én hátizsákomnak nyoma vész, vélhetően még Milánóban. Miamiban így akad lehetőségünk beszélgetni az afro- és spanyol amerikai, valamint mozgássérült fehér népességből álló dolgozókkal. Min aki még sosem voltam USÁ-ban, a következőket tapasztalom (a Miami International Airporton):

1. Rendkívüli hatékonyság.
2. Rendkívüli kedvesség, mely a hatékonyságot szolgálja.
3. Rendkívül hangosan beszélő emberek.

Mindazonáltal a hátizsákom, benne a ruháimmal, a doromb-hangszerrel, a reflex-kalapáccsal, néhány töltővel és a dezodorommal nem kerül meg. Cserébe egy nappal tovább maradunk Miamiban, amire mintegy rábeszél minket a szervezet. Így fél napos reptéri küzdelem után (mely alatt Hadjira a Sheraton Hotel hetedik emeletén, szétszórt M&Ms csokoládék között alszik) Miami Beach városrészben teszünk egy rövid sétát, elfogyasztva ez alatt egy hamisítatlan ameriakai hamburgert is, kétujjnyi vastag, ízletes marhapogácsával. Miami Beach amúgy olyan, mintha a Liszt Ferenc tért keresztezték volna Siófokkal, csak sokkal nagyobb és gazdagabb.


Munkáltatóink azért beszélnek rá a csomag bevárására, mert tapasztalataik szerint a Haiti reptérre küldött csomagoknak közel száz százaléka eltűnik. Ezt mindaddig nehéz elképzelni, amíg meg nem érkezünk. Már a repülőn gyanús a hangulat: a stewardess egy jókedvű óvónéni szerepébe helyezve magát próbálja legalább a biztonsági övek egy részét becsatoltatni, miközben újabb és újabb röhögés-hullám söpör végig a fedélzeten. Felszállás közben jónéhányan telefonálnak, egy vénséges vén öregember pedig sámán éneket hallat. Egyszer megkérik ugyan, hogy hagyja abba, de onnantól kezdve csak káromkodik, ezért a későbbiekben engedik dalolni.

Miamiban még azt is mondják, hogy nem engednek ki minket Haitira, amíg nincs visszafelé repjegyünk, mert a Haiti Kivándorlási Iroda igen szigorú ügyosztály. Azt is hazudják a hatékony emberek, hogy Port-au-Prince-ben van Delta Airlines iroda, ahol az elveszett csomagomat majd megőrzik. A Port-au-Prince-i repülőtér ehhez képest egy kisebb kifutópályából és egy házikóból áll, amiben három helység van: a határőrség a csomagfelvevővel, egy vécé és egy kábé ugyanekkora szoba, ami a bevándorlási hivatal. Ettől persze még lehet, hogy szigorúak, de esetünkben szó nélkül vállalják a kockázatot, hogy kivándorlunk.

Ami ezután következik, az már valóban sokkoló. Szerintem vannak, akik így képzelik el a poklot, bár ezek az emberek egy nagyobb zenei fesztiválon is biztosan rosszul éreznék magukat. Port-au-Prince első látásra egy olyan nyüzsgő nagyváros, amiben nincsenek házak. A népsűrűség Hadjira szerint vetekszik Delhi sűrűbben lakott városrészeivel. Mindezt egy dzsipből látjuk, amit egy Olnick nevű helyi orvos vezet, aki mindenen vihog és szendvicset ad az autóba benyúló kezekbe, pénzt a kéretlenül lemosott ablakért, egy másik benyúló kezet pedig enged telefonálni. Ezalatt pár százan dudálnak ránk. Azt mondja, egyedül azért ne jöjjünk ide.

Órákig tart, míg kijutottunk a fekete kavalkádból, a nap lenyugszik, de megmaradnak a trópusi szagok. Kicsit izzadtan, a hátsó ülésen, magunk mögött egy vadi új invertorral, nekivágunk a 2000 méteres, hegyekbe futó szerpentinnek.

Olnick északon, Mole Saint Nicolasban dolgozik ugyanannak a szervezetnek, mint mi. A barátnője egy szlovák lány, Kristina, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal három éve van Haitin. Olnick természetesen így kerül a pozsonyi Egyetem infektológus rektora, a Professzor által gründolt alapítvány alkalmazottai közé. Mint egy népmesében: a srác szülei szegény utcai árusok egy kis északi faluban, a hét testvér közül innen tör ki/be Olnick egy haiti orvosi egyetemre, ahol elnyeri a lottó főnyereménnyel egyenértékű kubai ösztöndíjat, hogy aztán a lényegesen színvonalasabb santiágói iskolában tanulja ki a mesterséget.

Késő este érkezünk Jacmelbe, ami méretében és, hála istennek, intenzitásában is elmarad Port-au-Prince-től. Valamint kőépületek is vannak. Mindez nem jelenti azt, hogy a város terein ne lenne tánc, az utcán ne hömpölyögne a rengeteg gazella mozgású fekete, ne dudálnának megállás nélkül a motorok, ne sülne a barbecue az utca szélén, ne bukkanna fel minden sarkon egy indiánmintás, rikitó színekben pompázó, emberszállító tehertaxi, azaz tap-tap.
A telep, ahol a következő három hónapunkat töltjük, a várostól úgy 3 km-re helyezkedik el, mintegy az agglomerációban. A települést viskók, szemétégetők, a ledőlt házak helyén segélyszervezetek pénzén felépült apró, mobil faházak alkotják.

Az egész kóceráj közepén pedig vagyunk mi: kb. 2000 négyzetméteres füvesített kert pálmafákkal, banánfákkal, padlizsánbokrokkal, egy lerohadt cseh katonai dzsippel és a három fehér, cölöpökön álló konténer-házzal.

Az infrastruktúra egy cseh vállalkozó műve, aki egy komoly kórházat álmodott ide, de anyagi okokból a projekt félbemaradt, s most a helyet a pozsonyiak bitorolják. A három épület egyike a kórház-konténer, egy váróval, egy rendelővel, egy ötágyas fektetővel (van egy monitor is!), egy gyógyszertárral és egy laboratoriummal. Van az épületnek még egypár kihasználatlan helyisége és egy felkész műtője is. A telep másik fontos épülete a lakhelyünk hat szobával, három fürdővel, egy irodával, két raktárhelyiséggel, egy műhellyel és egy akkumulátor-szobával. Valamennyi szoba a konténer közepéről nyílik, ami egyúttal konyhaként is szolgál: mikrohullámú sütő, villanytűzhely, mosógép, fridzsider és kalaptartó szolgálja kényelmünket. A harmadik épületet fekvőosztálynak szánták, de ez sosem készült el, mindössze egy kemping rácsos ágy a bútorzata.

Az első este hosszasan beszéltünk a veteránokkal, Olnickkal és Kristinával a ránk váró különös helyzetekről, a szlovák-magyar és a haiti-francia kapcsolatokról, betegségekről, a haiti népről, majd az ágy fölé applikált szúnyogháló védelmében színes álomra hajtjuk fejünket.