2012. január 13.

3. fejezet - Első hét a kórházban

Az első munkanap reggelén szembesülök azzal, hogy a nővér szabadságon van. Még egy teljes hétig. Átkozom magam, hogy nem készültem fel a trópusi betegségekből, hogy nem tanultam franciául és kissé hülyén érzem magam az piacról beszerzett, kikeményített farmerben, a kissé bő és kissé szúrós fehér ingben és a strand-klumpában. Állok a szanitéc alatt, dohányzom, egy csésze nescaféról ábrándozom és határozottan úgy érzem magam, mint amikor a rossz tanulót felelni hívják. Hadjira jön vissza, "mindenki itt van, csak rád várnak", mondja. Öt perc múlva nyolc. Eddig negyven beteg.

Madame Claudette (39) a gyógyszertáros. A mellettem lévő szobában számolja ki és regisztrálja a gyógyszert, megpróbálja megértetni miből, hogyan és mennyit. Köpcös asszony, egyszerre szigorú és rafinált arccal. Madame Desamours (32) a nyurga, nagyhangú laboránsnő, és Philippe (24) a megnyerő mosolyú, kissé beképzelt laboros két szobával odébb hivatottak vizelet és székletvizsgálatokat, malária, hastífusz és terhességi tesztet végezni. A váróban Patrice (32) méri a vérnyomást és a testsúlyt (ő egyébként a kertész is). Nagy és izmos fiú, feszülős pólóban, azazellói arcberendezéssel, orrán az elmaradhatatlan, tükröződő lencséjű pilóta szemüvegével. Kertészkedésre rávenni szinte lehetetlen, a hírek szerint ő lopta el a misszió projektorát. Ezekiel (22) életvidám, fürge srác, ő a betegkarton-felelős és a sofőr, mindenki cimborája, bizonyosan nagy bizniszmen. Munkaidejük 7-től 15 óráig tart. Tisztára mint a Bajcsy, bár ők el is mennek háromkor.


A rendelőm egy olyan háziorvosi rendelő, aminek az egyik sarka egy kisműtő műtőasztallal, lámpával, autoklávval felszerelve. Az első beteg kötözésre jön, néhány hete amputálták a lábát üszkösödés miatt. A szobában Hadjira, Mme Claudette, Mme Desamours és Philippe néznek érdeklődve. Átkötözöm a sebet, szerencsére a seb szép, gyulladásnak nyoma sincs. Csütörtökön újra találkozunk. A második beteg egy csecsemő: örömmel látom, hogy sír, mert egyébként gyalázatosan néz ki, fénylő bőrét ödéma feszíti mindenütt, három hónapos. Két hete rosszabbodik a helyzet, most, amikor úgy néz már ki, hogy mindjárt felrobban, hozták csak ide. Mielőtt kitalálnám mennyi szteroid jár egy ekkora csecsemőnek, Mme Claudette közbelép: azonnal kórházba kell mennie. Mélységesen egyetértek vele: a gyerek a jacmeli St. Michelle Kórházba kerül, innen pedig a Port-au-Prince Gyerekkórházba. Ezzel is megvolnánk, nem igazán érzem magam nyeregben.

Egy hatéves kisgyerek érkezik, nyaka mindkét oldalon duzzadt az állkapcsa alatt, száját nehezen nyitja, nyirokcsomó nem tapintható, ödémát nem látok, tályog nincs, CRP elfogadható, nyelés rendben. Fél oldalon kezdődött. Mumpsznak tekintem, jön majd kontrollra, egyáltalán nem vagyok biztos a dolgomban, Claudette nem segít. Két fiatal lány jön, fehér folyással, ebből legalább készültem és ők legalább jól vannak alapvetően, kiírom a vizsgálatot, Trichomonas negatív, hasi panasz nincs, vizelet rendben. A terápiára, Claudette egyetértően bólogat. A következő egy termetes középkorú nő, magas vérnyomással, cukorbetegséggel, folyással, fejfájással és hihetelen vörös bal szemmel. Azért jött, mert furcsán érzi magát. Otthoni terepen vagyok: antihypertensivum és metformin, vaginális infekció, fejből tudom a dózisokat, egy conjunctivitsszel pedig megbírkózom. De az egész sclera vörös és fájdalmas, nincs váladékozás, a jobb szemének pedig kutya baja. Confrontalis vizsgálattal megállapítom, hogy nem lát a bal szemére, szemnyomás talán fokozott, de nem érzem tisztán. Jobb ötletem nincs, akut glaucomával szemészetre irányítom (nyilván nem fogják megműteni). Claudette kérdően néz, szemmel láthatóan nem ért egyet. Nem bízom Claudette-ben.

Öt beteg eddig, fél tizenegy, ez fél óra betegenként, pedig a felét elküldtem kórházba, mintha csak felküdeném egy emelettel feljebb konzíliumba. A kikérdezés körülményes: Hadjira fordít franciára, Claudette franciáról kreolra, a beteg kreolul válaszol, Claudette visszakérdez, néhány perces beszélgetés bontakozik ki, majd megérkezik Hadjirának a rövid válasz, aki angolra fordítja nekem, én pedig orromban érzem Leiter Jakab frissen készült szalámijának illatát. Képtelenség, hogy végezzünk háromig, a személyzet pedig nem marad három után. Húsz beteget, akik nem súlyosak, küldjenek haza, rendelkezem. Claudette mogorván néz, de nem ellenkezik.

Gyerekek jönnek esténkénti lázzal, fejfájással, hasfájással. Kettőnél malária, harmakdiknál második nekifutásra hastífusz igazolódik. Csodálatos dolog a biztos diagnózis. Hasmenés láz nélkül, köhögések, nyákos hasmenések érkeznek, mind gyerek. Van egy jegyzetem ilyen esetekre, ehhez tartom magam, nem érzem magam kifinomult gyógyítónak. Bőrbetegségek terén kénytelen vagyok Claudette-re hagyatkozni: én mindenkit gombának kezelek, ő ezzel nem mindig ért egyet. Egyre több anitbiotikumot osztok. Három órára végzek 27 beteggel. Kissé szédelgek, irígykedem a többiekre, akik egy hetet együtt lehettek egy tapasztaltabb orvossal. Levonom a tanulságot: az alapos fizikális vizsgálat és a részletes anamnesis szóba nem jön, jegyzeteimet ellenben sürgősen bővítenem kell.

Másnap kezdődik minden elölről, de a helyzet kellemesebb: néhányan csak kontrollra jöttek, nincsenek rejtélyes esetek. Csupa fosás, malária, vaginális infekció az egész nap. Kuriózum egy leharapott-visszavart fül, ami szétnyílt és befertőződött: a lány egy férfiért viaskodott a szomszédjával, Claudette és Philippe ezen jót derülnek. Jön egy lumbago is: mit mondjak, lumbágónak így még nem örültem.

A helyzet javul valamelyest a harmadik napra, a kikérdezés gyorsabb lesz, a diagnózis és a terápia is hamarabb megszületik. Harminc betegel elbírok. Általában Philippe van a szobában, ő "helyettesíti" a nővért, semmilyen egészségügyi ismerte nincs, Claudette csak alkalmanként jön be, elsősorban ha hívom, neki sok a munkája a gyógyszertárban.

Csütörtökön gyásznap: a földrengés második évfordulója van, zárva tartunk. Péntek 13-án úgy érzem, felvértezve indulok csatába, de sajnos kiderül, hogy a a bőrbetegségek és a bizonytalan hasfájások napja van. Aztán jön egy ember, akinek a palatető megvágta az alkarját, átvágta az ujjmozgató inakat is, proximálisan megvan a vége, de a distalisat nem találom. Varrnék, de nem ínegyesítéssel akarom kezdeni, sebészetre küldöm. Kettőre kész vagyunk, ez eddig még nem sikerült, nyilván a bőrbetegek nagy részét még látni fogom.

A nap terveim szerint folytatódik: Ezekiel beindítja a második világháborús Land Rovert. Igen különös érzés vezetni ezt a járművet, nem csak amiatt, mert olyan a hangja, mintha magasból ledobott vaslemezek érnének földet, hanem mert külön embert igénylő munka a sebességváltás, a kormányzás - itt Haitiben pedig a mindenfelől előbukkanó motorokra való fegyelmezett koncentráció is. Motor- és fékolajért indulunk útnak, de sehol nincs autóba való, így a városba is bekeveredünk. Egy idő után átadom a volánt Ezekielnek, elképesztő, hogy ezt az autót látszólag normálisan is lehet vezetni, Ezekiel még telefonál is közben.

Végül kapunk olajat és ha már a St. Michelle Kórház mellett vagyunk, oda is benézünk. Tülkölésre nyílik a sziklaperemre épített kórházkert vaskapuja. Odabent vashulladék és romos épületek között néhány kevésbé romos épület és sátrak. Körbejárunk: az egyik sátor a belgyógyászati osztály, 19. századot idéző fityulás nővérek, kék pántos egyenruhácskában, mint a méhecskék nyüzsögnek, orvos sehol, kilátás a tengerre. Betegek nyöszörögnek vaságyakon.

Az egész komplexumnak egy évtizedet jósolnak, a szóbeszéd szerint addigra vállya ki a ciklon és a folyó a sziklaperem alját úgy, hogy a mélybe zuhanjon a kórház egy része. A szülészet a belosztályhoz hasonló, az ágyak sűrűbben nem is lehetnének. Fullasztó levegő, sok látogató. Ezekiel vidáman mutogat körbe, ránk sem hederít senki. Ez itt a szülőszoba, mutat egy néhány négyzetméteres, függönnyel elkerített részre.

Hazafelé tartunk, amikor Hadjira hív, hogy beteg jött, valami földművelési eszközzel megvágta a lábujját. Négy mezőgazdasági munkás vár a rendelőben, egyikük fekszik a vizsgálón, az öregujja csontig (csontba?) hatalóan kettényílt. Kitisztítom a sebet, az anatómia tankönyvekből ismert képletek üdvözölnek. Előző nap kerestük a felszívódó cérnát, de nem találtuk sehol, talán a nővér tudja majd, van-e egyáltalán. Nem találom a tetanuszt tartalmazó kistáskát sem. Ehhez mindkettő kellene, irány a St. Michelle, titokban örülök is, hogy nem ezzel kell kezdenem a varrást, ellenben reménykedem, hogy megnézem majd a műtétet.

A beteg nem akar jönni, alig érti meg, hogy álljuk a költségeket. Egy fehér sátorba érkezünk, három műtőasztalon nővérek varrogatnak a fülledt melegben, legyek és muslicák repkednek: ez a kisműtő. Alig tudjuk átverekedni magunkat a természettudományi érdeklődést mutatók tömegén, lefektetjük barátunkat. Ismét kimossák a sebét, egy büszke orvos érkezik csinos szemüvegben, feltartott orral, huszonegypár éves lehet, telefonál. Elrendeli a röntgent, kifizetjük érte az 100 Haiti Dollárt (10 €!), majd beállok a főnővér mögé megnézni mit kezd a sebbel. A telefonommal világítok neki, hogy lásson.

Barátunkat hazavisszük a dzsippel, erdei ösvényeken haladunk, néhol egy kupacban néhány ház, forrósodik a dzsip motorja, nagysokára megállunk egy homokdomb előtt. Elfogadjuk a meghívását, kisebb gyalogtúra után egy kétszobás viskóba érkezünk. Körülbelül tíztagú család tölti ki a két helyiséget, három generáció, a legifjabb egy hatnapos csecsemő. Én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere, mondja, és az újszülöttre mutat. A sokadig gyermeke.

Este 10 körül fekszünk le aludni. Mihelyt behúzzuk a szúnyoghálot, szól a telefon. Maxon unokatestvére motorbalesetet szenvedett, kétszeres nyílt törése van a bal lábán, sürgősen pénz kell, hogy Port-au-Prince-be szállítsák, Maxon egy traumatológus rokona még az éjjel megműti. És így tovább, és így tovább...