2012. január 27.

6. fejezet - Jacmel egynegyed

A harmadik hétvégénk a team-building jegyében telik. Szombaton Ezekiellel és a Land Roverrel elhajtunk Mme Desamour-ért a kórházkert templomához, Mme rövid várakozást követően végez is a kóruspróbával és üdén beugrik a dzsip rakterébe. Négyesben közelítjük meg a piacot, parkolóhelyet találni ilyenkor sok hasonlóságot mutat a hétköznap délutáni pesti belvárosból ismert gyakorlattal, végeredmény tekintetében azonban sajátos megoldást választunk és végül egy szemétdomb tetején állunk meg.

A 12 főre történő bevásárlás hosszadalmas és kimerítő feladat, minden egyes áruért közelharcot kell folytatni: a hosszas keresgélés a jó minőségű áru után, az alapos minőségellenőrzés, egy kevés alkudozás, majd az áru egyenkénti kiválogatása kezdetben szórakoztató, egy óra elteltével azonban a rengeteg ember, a fülledt levegő, a keveredő szagok, a sok légy és a szemét a földön egyre inkább rányomja bélyegét a hangulatunkra. Azonban fegyelmezettek vagyunk, és nem kérdezzük meg, mikor lesz már vége, sőt, egyikünk sem ájul el. Harminc kiló áruval indulunk haza, a kocsi alatti szemétdomb most egyáltalán nem büdös, az eddig agyrázkódást okozó dzsip mintha aszfalton gurulna...

Vasárnap délelőtt szállingózni kezdenek a résztvevők. A főszakács a takarítónőnk és Mme Desamour koprodukcióban, segédjük pedig Ezekiel felesége. Maxon sehol, állítólag a tegnap érkezett Baltic Sea nevű teherszállító hajón szerel valamit, más hírek szerint rumozik a kapitánnyal. A kérésünkre előállított autentikus meglepetés ebéd az alábbiakból áll: sült csirke, sült banán, babos rizs, céklasaláta és gyümölcssaláta, csili szósz. A fogások többrekeszes műanyag tányérokra kerülnek kiporciózva, ezzel indulunk neki a tengerpartnak, kilencen zsúfolódunk össze a dzsipben.

A strandon, miután szabályosan megrabolnak minket parkolási díj gyanánt (egyszerűen nem adják oda a visszajárót a bejáratnál, vigyorogva mutatják, hogy már bezárták a dobozt, amibe a bankjegy került), heves viták kezdődnek a strand kiválasztott bárjának személyzetével, de végül összetolhatjuk a műanyag asztalokat és elfogaszthatjuk hozott ételeinket. Sör, üdítő és rumfogyasztás indul meg, az ebéd pokolian finom, az asztalnál pedig időről-időre hatalmas ricsajt csapnak a gólyalábas, riasztó maszkokba bújt kamaszfiúk, ami egészen addig tart, amíg nem kapnak pénzt, sőt, utána sem könnyű őket elkergetni.

Az ételek felfalása igen rövid időn belül megtörténik, majd kisebb csoportok alakulnak ki és a semmiből rokonok és barátok is megjelennek, akik szintén részesülnek az ételből. Minket megtalál Kosele kapitány, akihez -és a hétvégén nála vendégeskedő a Port-au-Prince-i, szintén Sri Lankából importált ENSZ kapitányhoz, Anuhoz- később csatlakozunk is. Anu jacmeli kollegájánál lényegesen szórakoztatóbb alaknak bizonyul. Mialatt társaságukban néhány újabb sört és egy igazán ízletes haltálat teszünk magunkévá, Anu színházi előadással felérő bemutatót tart, hogyan kell a helyi mozgó árusokkal és a kunyeráló gyerekhaddal bánni, mi pedig, mivel folyamatosan indokolja saját gesztusainak okait és kommentálja az erre adott reakciókat, igen jól szórakozunk. Azt mondja, ő ezt az ENSZ felkészítő tanfolyamán tanulta, de én sokkal inkább azt gondolom, hogy sri lankai piacokon tett szert a gyakorlatra. Anu ismeretei az európai kulturát illetően meglepően sokrétűek, nem is a gyalogsági, hanem a kommunikációs osztagnál dolgozik.

Mindenkit egyenként hazaviszünk a dzsippel, új városrészekben járunk, közösen pisilünk egy leomlott ház falára a főút mentén, nagy az ölelkezés a búcsúzáskor. Csak Mme Loulouse(és persze Maxon) nem jött el.

Hétfőn azonban időben érkezik és szembeötlő a változás: magától ugrik, ha kötözni kell, egyszer-egyszer vész össze csak beteggel, ilyenkor pedig elég összehúznom a szemöldökömet. A betegellátás ettől jelentősen felgyorsul, sejtésem, hogy a percekig tartó beszélgetések közte és a beteg között teljesen felesleges viták voltak, beigazolódik. A franciám napról-napra javul, a hét végére már azt hiszik, jól beszélek, ezért ismét nem értek semmit a felém intézett mondatokból. Loulouse hangulata, miután vicces franciámmal elárulom neki, hogy sokkal csinosabb ha mosolyog, jelentősen javul, és a hét közepére már közel folyamatosan mosolyog.


További tiszteletet vívok ki azzal a számomra is meglepő ténnyel, hogy nagyon szépen és biztos kézzel varrok, valamint hogy szívesen infundálok kiszáradt betegeket. Magam előtt pedig azzal vívom ki a tiszteletemet, hogy látom a dobhártyát az otoszkóppal, hogy jó barátságba kerülök az antibiotikumokkal és hogy gyógyítóként villoghatok puszta féreghajtó alkalmazásával.

Ami nem jó, hogy a betegek későbbi sorsát nehéz követni, hiába hívom vissza őket kontrollra, alig jönnek, a Port-au-Prince-be került betegekről pedig egyelőre még nem hallottam híreket. Máskülönben rohamosan fogynak a gyógyszerek, egyre sürgetőbb a port-au-prince-i nagybevásárlás, ami izgalmas túrának ígérkezik, különösen hogy a Land Rover nem alkalmas az útra.

A személyzetünkkel kialakított pillanatnyi egyensúly (melyben beleértendő Maxon eltiltása az önálló benzinvásárlástól is) és az időközben hadtáposunkká vált Kosele kapitány jóvoltából napi szinten juttatott indiai fogások mellett Hadjira figyelme az árvaház felé fordult. Az apró, igen gyenge tervezésű és kivitelezésű árvaházat elődünk építtette fel, irreálisan hatalmas pénzből (21.000 USD), és a szervezet jelenleg is komolyabb havi összeget juttat számukra annak fenntartására, mellyel egy személyben Mme Roussemie gazdálkodik. Hadjira nyomozása (korábbi számlák tanulmányozása, más, kapcsolódó segélyszervezetekkel való kapcsolatfelvétel, váratlan terepszemlék, nem utolsó sorban pedig Mme Roussemie újabb tervei és rapid testsúlynövekedése) erős gyanút ébresztettek bennünk, hogy az alapítvány egy ideje egy komolyabb sikkasztási bűncselekményt támogat. Erről, tekintve, hogy a nyomozás folyamatban van, bővebbet nem írhatok, de esti társasjátékaink közé tartozik az ügy puzzle-darabjainak kirakosgatása. Az átvilágítást és a pénzügyek centralizálását mindenesetre megkezdtük.

A képet tovább rontja Mme Roussemie férje, a szenteskedő Jozef, akinél tudálékosabb, körülményesebb alakot csak keveset hordott hátán a föld. Pechemre pont ő tud angolul. Jelenleg egyetemi szinten teológiát és haiti szinten autóvezetést tanul. A vudu vallásról semmilyen információt nem lehet kiszedni belőle, mivel elítéli a vudu vallást.

Pénteken korán végeztünk, délután egykor leszedjük az utolsó hányóst is az infúzióról, rettegve végignézzük, ahogy egy Maxon által kerített faszi felrohan egy, a kertünkben álló 20 méter magas pálmafára és lerúgdossa a kókuszdiókat, amit Maxon idelent megmacsetázik. Kókusz és kakaóbabból főzött forró csoki fogyasztását követően (melyek minőségén Maxon szerint van mit javítani egy kis rummal) Hadjirával bemegyünk a városba és segítség nélkül vásárolunk egy ruhát a piacon, 50%-ot alkudva. Erről beszámolva Maxonnak kiröhög minket.

Bentmaradunk sötétedés után is és megismerkedünk egy angolul beszélő huszonéves sráccal, Pierre-rel, aki amúgy a szomszédunk, így régóta tanulmányoz minket. Mint kiderül, ő az, aki a kerítésnél haiti szivart akart eladni nekem, igen nyomott áron. Most inkább marijuanával próbálkozik, de végül a sörözés mellett döntünk egy talponállóban (kis bolt, ami előtt néhányan lebzselnek az utcán). Pierre édesanyja meghalt a szülés után, apja vudu pap volt, akit Pierre 14 évesen veszített el. Az apa új felesége két év után adta ki az útját a kis Pierre-nek, hogy aztán jóra forduljanak a dolgok és egy amerikai ENSZ tiszt felkarolja őt. Pierre ennek köszönhetően kiválóan beszél angolul (valamint dominikai munkái kapcsán spanyolul is és még a franciát is bírja), saját háza van és jelenleg is az amerikai ENSZ-nek tolmácskodik, igaz, gyámolítója már nincs a szigeten.

A talponállónál megelenik Maxon is, az ő és Pierre társaságában egy üres diszkóban végződik az este, cserében sok a lézerfény, és dobhártyaszaggatóan hangos a zene. Kicsit korai időpontban, de kapatosan érkezünk, táncórát veszünk fekete barátainktól, én csárdás-imitációval rukkolok elő nagy örömükre. Langyos szél símogatja arcunkat hazafelé a motoron, nagy a nyüzsgés, sülnek a barbecue-szeletek, lebzselnek, veszekednek, eladnak, motoroznak, esznek, fociznak, hajat vágnak, szállítanak, dudálnak körülöttünk.

Épp három hete vagyunk itt, ennyi kellett, hogy otthon legyünk.