2012. február 22.

10. fejezet - Utazás északra

Másnap reggel négykor már úton is vagyunk: egy őrjáratozó ENSZ kocsi vesz fel minket és visz ki a tap-tap állomásra. Egy minibusz utolsó sorában egy sámlin üldögélve átszáguldunk a Jacmelt Port-au-Prince-től elválasztó Selle hegységen (egy alkalommal járművet váltunk, mert a mienknek félúton leszakad az alja), majd átverekedjük magunkat a meghökkentően zajos, koszos és kaotikus fővároson a megfelelő buszállomásra, ahol találkozunk az amerikai cimborákkal.

Cap Haitien a célpont, az ország második legnagyobb, egyben történelmi fővárosa. Ez a lehető legtávolabbi város a déli parton fekvő Jacmeltől, így egy hatalmas, ránézésre szüleim korú, túlzsúfolt autóbusz segítségével közelítjük meg a negyedmilliós települést. Ez a buszút minden bizonnyal életem eddigi legemlékezetesebb, járművel megtett 2x250 kilométere, melynek színtere az ország északi és déli részét összekötő 1-es számú Állami Autóút.

Nem is elsősorban azért, mert a síkságon száguldva durrdefektet kapunk és fél percig csak bizakodunk, hogy nem borul fel a sikítástól hangos, rázkódó jármű, és nem is azért, mert az 1-es számú Állami Autóút felerészt egy országút, felerészt pedig egy borzalmas minőségű keskeny szerpentin-földút egyik oldalán sziklafallal, másik oldalán szakadékkal, hanem mert a kilenc órás buszút -ellentétben egy végtelenül unalmas 9 órás repülőúttal- egyrészt aktív részvételt kíván az utasoktól, másrészt pedig a műrepülés izgalmai is átélhetők ezalatt.

A Budapesten is használatban lévő orosz trolibuszokkal egyező méretű és felépítésű üléseken három személy ül, többnyire hatalmas csomagokkal. Ez azt jelenti, hogy a folyosó felől ülő már nem fér el, így félig állva támaszkodik. A busz száguld a földúton, ami percenként 8-10 hatalmas kátyút jelent, melynek kapcsán akár fél méternél is magasabbra emelkedünk időnként az üléstől. Magam kisebb gerinc traumákkal megúszom, de többen komolyabb fejsérülést, vagy vállficamot szenvednek el. Ez még önmagában nem lenne feltétlenül szórakoztató, de a buszon emellett annyira természetes módon zajlik az élet, mintha épp nem egy száguldó tankban üldögélnénk.

Az emberek beszélgetnek, esznek, a busz orrában baptisták tartanak zenés istentiszteletet, mások virtuóz módon egyenesen alszanak, a busz végében lévő ajtó pedig a legváratlanabb időpontokban (a busz az országúton száguld!) kinyílik és belép rajta egy árus, kezében szakszerűen, pincér módjára egy tálat tart, rajta például szőrös disznóorr darabkákkal és sült banánnal. Néhányan vásárolnak, majd a pincér kilép a száguldó busz ajtaján, becsukva maga mögött az ajtót, kezében továbbra is úri módon tartva a tálcát, miközben másik kezével a csomagtérre, vagyis a tetőre vezető létrába kapaszkodik, végül egy alkalmas pillanatban leugrik a járműről. Persze nem megy minden hibátlanul (röpködnek a húscafatok, valakit lehánynak, egy öregasszony rossz hatásfokkal próbál belepisilni egy üvegbe), de annyira természetes ez mindenkinek, mintha a Ponty Python lenne a túraszervező, miközben hol lebegünk, hol széket fog a seggünk, megint fent, megint megint lent - nekivágódunk a deszkakemény ülésnek. És még haladunk is.

Aztán, amikor már nem is számítunk rá, egyszer csak Cap Haitienben találjuk magunkat. Mintha egy másik országban járnánk. Jóllehet, ellentétben a déli országrésszel, jóformán nem látunk fehéreket, mégis, vagy talán épp ezért, alig hallani a "bla, gimme fávdollá" típusú, ismerkedést célzó, a sok felesleges NGO-nak köszönhető, hosszú távon lehangoló és idegesítő szöveget, ami Jacmelben állandó kísérője egy sétának. Váratlan módon sokan beszélnek angolul és/vagy spanyolul, az utcákat pedig takarítják, a szemét így kupacokban helyezkedik el, nem borítja be a várost. Vannak boltok és kis éttermek, nem csak bódékból, utcai furgonokból és a piacról lehet vásárolni. Valószínűleg sokat jelent, hogy itt utoljára 1842-ben pusztított földrengés.

Az azóta újjáépült városban 3-4 emeletes, épségben lévő házak sorakoznak, praktikus módon négyzetrácsos utcákat hozva létre, ahol az amerikai megszállást követően sem állították vissza az eredeti francia utcaneveket, hanem meghagyták a térképet teljesen feleslegessé tevő jelölést: a tengerpartra merőleges utcákat észak-déli irányban növekvő számok, a tengerparttal párhuzamos utcákat a parttól távolodva ABC sorrendben betűk jelölik.

Szimplán turisták vagyunk egy vakáción, és ez most nagyon jól esik. Nem gondolunk Jacmelre és Roussemie-re, mindössze két dolgot célzunk meg rövid nyaralásunk alatt. Az egyik a várostól úgy harminc kilométerre elhelyezkedő Citadella, a másik pedig Labadie híres karibi tengerpartjának meglátogatása.

A Citadellára feljutni nagyon mókás dolog. Rövid kaptató után egy buddhista kolostor békéjével vetekedő, zöld hegyekkel körülölelt völgyben lévő királyi palota romjainál találja magát az ember, ami már önmagában megéri a kirándulást ide. A második felvonás a citadella meglátogatása, ami egy jól szervezett kabaré. A belépődíj kifizetése után a majd 1000 méter magasra felkapó, 8 kilométeres út vezet egy, az utolsó 100 méterig rejtőzködő erődhöz: haiti szimbólumához, a szabadságharcosból királlyá nemesült Henry Christopher által építtetett Citadelle Laferriére-hez.


Az út legelején három-négy lovas vesz körbe minket, lépni alig lehet tőlük. Mintha keselyűk repkednének körülöttünk. Hosszú ám az út, mondják borulátón, és nagy a forróság. Nem fogjátok bírni. Miért nem vesztek lovat? Ez egy nagyon jó ló. 600 gourdért felvisz, lehoz. Nézz rá az asszonyodra, fáradt. Nem fogja bírni. Nézd meg ezt a lovat, nem fárad el. Nagyon hosszú az út. Úgyis felültök rá a végén. Aztán bemutatót tartanak, milyen fürgén és könnyedén szaladgálnak a lovacskák a hegyoldalban.

A kaptató meredek, köves út és valóban nagy a forróság. Hadjira papucsban van, majd mezitláb, gyorsan kifárad, fáj a talpa, kevés a vizünk - hamar elmegy a kedve a csúcs meghódításától. Azt hiszem legtöbbször visszafordulnék, de ezúttal sportolni támad kedvem. A keselyűk érzik Hadjira vesztét, és számomra is világos, hogy a szégyenteljes pónizás az egyetlen megoldás, így háromszáz méter megtétele után, rövid alkudozást követően, Hadjira felül egy lóra.

Ekkor a másik három lovas összenéz, tudják, hogy én sem menekülök. Nagy tempót diktálnak, verik a ló seggét, a gazdája is csak fut utána. Engem fárasztanak. Beszállok a játékba, teszem egyik lábam a másik elé, a másik három lovas mellettem üget, nem hagynak békén, csak mantrázzák, hogy vegyek lovat. Egymás között is beszélnek, Hadjira fordít kreolról: már nem bírja sokáig. Fárad. Hajtsuk meg. Kezdek belejönni: gyorsabbak mint én, de tartom a tempómat. Néhány kilométer után egyre többet verik a lovat, látom, hogy Hadjira lovásza liheg. Eljött az én időm, felgyorsítok, most Hadjira lova előtt vagyok. Visszaelőznek, de nem lassítok és hol én megyek elöl, hol ők. Egyértelműen elfáradtak, én pedig alig bírom. Egy árnyékos fa alatt megállok. Nagy a vigyorgás, de mondom nekik, hogy ez nekem most itt egy imádság (a sport fogalmával nem is kísérletezem): ha nem jutok fel gyalog, nagyon szomorú leszek. Az egyik lovas erre visszafordul.

Folytatjuk az utat. Egy forráshoz érünk, ahol isznak. Én nem merek a kolera miatt, de a másik két lovas csak azt látja, hogy böjtölök is. Visszafordulnak ők is. Ebből azért sejtem, hogy vége a nehezének. Kis, pár házból álló falvakon haladunk át, félúton járunk, de a szintkülönbség nagy részét megtettük. Az utolsó szakasz, a Citadellához vezető szerpentin, a legmeredekebb rész, de csak néhány száz méter. Hadjira lemarad a lóval, világos, hogy én már nem állhatok meg, mert nem tudnék újra elindulni. Hadjira lova feladja, végül Hadjira is gyalog jön. A lovász később szintén felér: borravalót követel. Borravaló gyanánt elengedjük őket.

Az erőd lélegzetelállító: egy hatalmas hajó a hullámzó hegyek közepén, korabeli ágyúk a lőrésekben, hatalmas ágyúgolyók a kertben felhalmozva, a korlát nélküli tetőn pedig tényleg átsuhan az ember fején, hogy esetleg tud repülni. Tisztára mint egy háromdé-animáció.

Kissé betépve az élménytől Dóra veszi át kezdeményezést, akinek holnap el kell utaznia, ezért ma még mindenképp tengerpartra akar menni homárt enni. Velük tartunk és moto-taxi segítségével elindulunk a beígért plázs felé, ahol a három motoros srác szerint enni is lehet. Ezek nem robogók, hanem rendes motorok, de így is majd egy óra az út. Nem kérnek keveset, de megéri az élmény, igaz, valami teljesen mást kapunk, mint elképzeltük. Egy koszos halászfalu a végeredmény, ahol nemhogy étterem nincs, de a lakosság félmeztelen nő- és gyerektagjai szemmel láthatóan még soha nem hagyták el a falujukat, fehér emberről pedig csak hírből hallottak.

Az egyik házban ígérnek homárt (valóban gyönyörű homárokat kerítenek elő), de közben ránkesteledik és másfél órát nem vállalunk be a szeles parton, így aztán továbbállunk: a gyarmatosítás korabeli várból egy ősközösségbe, most pedig tovább a városi karneválba... meglehetősen pörgős tempót diktálnak amerikai barátaink.

A karnevál nagy mulatság itt is, de mégsem az a hömpölygő forgatag, mint Jacmelben: lassabb az iram, kevesebb a vadulás - egy Sziget Fesztivál persze még így is vérszegény babazsúr ahhoz képest, ami itt folyik.

Második haditervünk, Labadi meglátogatása már jóval egyszerűbb program, mindössze egy fél órás tap-tap út az egész (tizennégyen egy furgon platóján, két defekt). A híres tengerpartra persze nem lehet kijutni, mert az a naponta menetrendszerint érkező, elképesztő méretű Royal Carribbean luxus tengerjáró vendégeinek fenntartott strand, mindenféle aqua-parkba illő zuhanós-csúszós játékkal, jet-skivel, siklóernyőzéssel. A szerencse ebben a rettenetben, hogy a sok puha fehér ember viszont nem jöhet ki a fegyveresek által őrzött strandról, ezért nem tudják elárasztani a környéket. Így persze sajnos azt sem tudják meg soha, hogy nem igaziból nem a Coconut Beach nevű szigeten, hanem Haitin kötöttek ki.

Labadi faluba csak hajóval lehet eljutni, a hegyeken át nem vezet út. Szívbemarkolóan idilli, miniatür falu ez (háttérben az idétlenül monstrum tengeri cirkálóval), apró házakkal, patakban mosó asszonyokkal, viadalra kicövekelt kakasokkal, focipályával, kis tengerparti sétánnyal, pici boltocskákkal: turista egy szál se, mintha a kereket még fel sem találták volna: jármű csak a vízen. Egy megvalósult bio-utópia. Nem is beszélve a mennyei homárról és halról a parton.

Gyönyörű, fehér homokos, Bounty-reklámba illő partszakaszokhoz innen még tovább kell hajózni, nyilván, aki meg van veszve az ilyenért, annak mindenképp megéri, bár bevallom, még én is odáig voltam érte. Különösen így télen.

Szerda estére érünk haza, a karneválnak vége, otthonunk és a kórház sértetlenül áll, csak a fű nőtt nagyra - hihetetlen, hogy egy hét alatt micsoda dzsungellé alakul a kert, ha Patrice nem vagdos... Nagyon jól alszunk, de talán utoljára a kórházban.