Az eddigi hetek vagy izgalmasak, vagy felhőtlenek voltak, az elmúlt napokat azonban tanulságosnak mondanám.
Miután befutnak európai turnéjukról, Olnickékkal (az első héten minket fogadó orvos párral) annak rendje és módja szerint megnézzük az elő-karnevált, ami a múlt heti jelmezpróbához képest komolyabb műsorszám. A városban heves építkezés folyik, a házak elé magas fa-állványzatokat húznak fel, ahonnan majd leesik egy-két néző. Olnick egy flancosabb éttermet választ a főúton, aminek elrácsozott teraszáról karnyújtásnyi távolságból kiválóan megfigyelhető a végeláthatatlan sorban, reggeltől estig felvonuló, fejükön maszkot viselő, talpig beöltözött farsangi mutatványosok.
Természetesen kecskét eszünk, és az átlagosnál is fehérebbnek érzem magam, mialatt a helyi maffiával egy teraszon ebédelünk. Ezek a nagypapa-korú, mulatt férfiak -oldalukon fiatal fekete és félvér lányokkal- épp úgy néznek ki, mint a Buena Vista Social Club, csak nem szivaroznak, hanem rumot isznak. Időnként intenek a kapusnak, hogy beengedhetnek az utcáról egy személyt, akivel aztán hosszasan veregetik egymás vállát, amitől jól látszanak a napfényben csillogó, vaskos arany karkötők.
A felvonulás leginkább három okból érdekes. Egyrészt a jelmezek gyönyörűek: a részletesen kidolgozott, rikító színekkel kifestett papírmasé álarcok és a teljes testet elfedő hatalmas jelmezek szemet gyönyörködtetők. Másrészt a jelmezek sokfélesége az egészen elképesztő mennyiségű ötlettel megúnhatatlan, négy óra bámészkodás után már nehéz elképzelni, hogy még mindig jöhet meglepetés, pedig igen. Harmadrészt a felvonulás mint középkori színház szórakoztat
A jelmezek csoportokban, hadrendben érkeznek. Mondjuk 8-10 véres pofájú, majdnem egyforma pokolfajzat érkezik, csattogtatható fa-szárnyakkal, akiket két hatalmas, rémísztő túlvilági szörny követ (az egyikük szájából gyermekláb lóg ki), majd újabb szörnyszülöttek, egy hatalmas pörgő hétfejű, néhány undormány ismét, és ez így megy hosszan. A jelmezek közt vannak, melyeket bármelyik modern horrofilm megirigyelhetne és vannak egészen tréfásak is, az őket mozgatók pedig hol rosszabbul, hol jobban próbálnak a jelmezüknek megfelelően viselkedni. Az ügyetlenebbek veszélyben vannak, mert néhány spicces fiatal ezeket megkergeti, esetleg megbotozza, az ilyen kegyetlenségeknek pedig a többi jelmezes együttes ellentámadása vet csak véget. Ilyenkor derül ki, hogy gyakran (mondjuk a "haiti állatvilága" tematikából) a tojásból kikelő csirke egy komoly boxolót rejt, vagy hogy "a politikai élet" tematikus csoportja teljesen be van rúgva, élen a parlamentnek öltözött négy sráccal. A legélethűbb alakítást egy bilincseit eltépő szökött rab (godzilla?) nyújtja, aki olyan elképesztő dührohamot produkál, hogy kishíján átmászik a rácsunkon is, néhány nézőt megver és végül a álrendőrök vezetik el.
A kecske elfogyasztása után magunk is szolíd rumozásba kezdünk, a sötétedést követően pedig, annak ellenére, hogy az étterem zárt részében található tévén az Egyesült Államok egyik legnagyobb horderejű éves eseménye, a Super Bowl kezdődik, a távozás mellett döntünk. Az amerikai foci döntőre amúgy senki nem kiváncsi, mi pedig, amíg a számlát várjuk, lenyűgözve figyeljük az utcán faltól-falig sűrűn vonuló, táncoló népet és azon gondolkodunk, hogyan jutunk el az autónkig, amivel hogyan fogunk elindulni.
Az ezután következő események láncolata a vasrács mögött az alábbiak szerint állt össze a fejemben: először egy sebesült érkezik motoron, a lába véres, körülötte többen nagyon háborognak. Ezután egy rendőrségi autó jelenik meg szétlőtt szélvédővel, erre kicsit zizegni kezd a tömeg, majd egy csapásra mindenki menekülésre fogja, ez már a kiérkező kommandósokat szállító busznak köszönhető. Az utca körülbelül fél perc alatt teljesen kiürül, a tömeg ezalatt megpróbál betörni az étterembe is, de az ajtónállónak valahogy sikerül lakatra zárnia a kaput, amiért ezúton fejezném ki hálámat. Ez eddig önmagában is elég rémísztő, körülbelül ekkor nézek körbe tüzetesebben, és látom, hogy a sokat megélt Buena Vista öregek már a földön hasalnak, és nem is hiába, mert ekkor lövések dörrennek, sikoltozás kezdődik és a teraszról mindenki a Super Bowl döntőt sugárzó tévé felé veszi az irányt, a szűkre szabott bejárati ajtón keresztül.
Végeredmény tekintetében jó hír, hogy bőven elfér mindenki a belső részben (a zűrzavar közepette a pincérnő megtalál a számlával is), és hogy néhányan érdeklődni kezdenek a tévében látható sportesemény iránt. Negyed óra múlva pedig már minden zajlik tovább, ahogy egy bekezdéssel ezelőtt, és mire ismét kimerészkedünk a teraszra, a fegyveres konfliktuskezelésnek nyoma sincs. Azért még kivárunk egy bő órát mielőtt haza indulunk.
Hétfőn bankba megyünk, ahol -más megoldás nem lévén- előkészítjük fedezetlen csekkel történő fizetésünket a Dél- és Közép Amerikai gyógyszerelosztó nagykereskedés számára.
Az árvaház ügyben is teszünk lépéseket, ennek kapcsán jó hír az elkövető Madame Roussemie -és a megelőző logiszta- számára, hogy úgy néz ki, a ránk váró építkezést képtelenség olcsóbban kihozni a Madame korábban adott, irreálisnak ítélt ajánlatánál. Bár máig is hihetetlenek a haiti építkezési tarifák, és persze fehér árakról beszélünk, az is valószínű, hogy az árvaházat sem tudtuk volna sokkal olcsóbban kihozni. Természetesen továbbra sincs okunk bízni a Madame-ban: kapzsi és hataloméhes magatartása, a további támogatók eltitkolása, és a rábizonyítot néhány sikkasztás mellett azonban folytatható a projekt hosszabb távon, igaz, a Roussemie asszonyságba egy kis nevelést muszáj lesz befektetni.
Ahogy azt magyar kapcsolatunk, a már felemlegetett port-au-prince-ben dolgozó biztonsági vezető, hat éves haiti tapasztalata alapján összefoglalta: az jó ötlet, hogy mi adjuk a fizetést az alkalmazottaknak és mi vesszük meg az élelmiszert, nem pedig készpénzt kap az árvaház vezetője, amivel gazdálkodhat, mert így, ha nem építenénk meg az általa követelt vasbeton mennyezetet, csak azt a szar kétezer dolláros palatetőt, nehezen tud majd kődobálással és fizikai fenyegetéssel egybekötött lázadást szítani a házunk előtt, mivel -és sírt is emiatt sokat a Madame- a főnök az, aki a fizetést adja. Ugyanakkor semmi nem lesz olcsóbb így, hiszen a Madame 30%-kal olcsóbban vesz egy zsák rizst mint mi (ez a számlán persze nem látszik), így mi csak abban dönthetünk, hogy az elkötött pénzünk a boltost, vagy a Madame-ot gyarapítsa.
Mi abból az okból döntöttünk a boltos mellett, hogy így -miután a számos, frissen felfedezett támogató által adott adományok összehangolása még csak gyermekcipőben jár- elkerülhetjük azt a helyzetet, hogy egy amerikai pénzen vett, az árvaháznak adományozott lisztezzsákot a Madame-tól megvásároljunk.
A Madame nagy biznisze amúgy az, hogy kiderült, az árvaházban üzemeltett iskola 150 tanulója -ezt persze tagadta elődtünk- tandíj ellenében részesül oktatásban. Az iskolán a Madame jól keres, ha tudná bővíteni az épületet egy második szinttel, úgy megduplázhatná a tanulók számát. Magyar kapcsolatunk szerint ez nagyon tipikus, a szokásos menetrend a következő: az első szint felépítése után, ha jól megy a bolt, megépítik az emeletet, ami után aztán, mivel a vasat kicsalták a betonból, az alsó szint összeomlik, többnyire maga alá temetve a gyermekek fejében felhalmozott tudást is.
Végeredményben tehát úgy néz ki, az építkezésre költött pénz többé-kevésbé reális (a lopás kisebb mértékű volt, mint feltételeztük), a trükk az, hogy az árvaház mint csali üzemel az adományozók számára, a befolyt pénzből valójában a magániskolájukat fejlesztjük. A másik bevételi forrásuk az adományok kettős könyvelése, lenyelése.
A Madame-nak tehát fő a feje a directrisse miatt, mivel Hadjira egyrészt beszűntette a készpénz folyósítását, másrészt ellenzi a második szint felépítését. Ez utóbbira legfőbb oka, hogy egy francia szervezet már megkezdte egy -a Madame által kikönyörgött- iskola építését, de a gyermekek megsegítésére létrejött alapítvány annyira belelkesült, hogy egy önálló -földrengésbiztos- épület felépítésébe fogtak egy maguk által vásárolt telken. Emiatt fő igazán a feje a Madame-nak, hiszen a francia tervek szerint az iskola ingyenes lesz.
Hülye egy helyzet, mert a legjobb az lenne, ha egy helyiek által működtetett iskola tartana fenn egy árvaházat. Az egymás ellen kijátszott segélyszervezetek azonban olyan helyzetet hoztak létre, hogy a kapzsi szörnyeteggé ért Madame-nak semmi motivációja nem lesz árvaházat üzemeltetni olyan adományokból, amikből csak keveset lophat el, a franciák által épített iskola pedig épp anyi ideig fog üzemelni, amíg valakinek érdekében áll a francia Eurót a világ végére pumpálni. Vagy ameddig van francia Euro.
Kedden végül másodszorra is, ezúttal hajnali napsütésben, átkelünk a Jacmelt Port-au-Princ-től elválasztó hegyvonulaton, ami egy negyven kilométeres útszakasz, mely az óvatosan vezető Olnick és nagyszerű dzsippje ellenére is vérfagyasztó, kétórás út. És gyönyörű.
A tájat úgy kell elképzelni, mint a Jurassic Park díszletét: hatalmas lapulevelek, váratlan mélybe szakadó szirtek, sötétzöld, nedves erdő. Az irreálisan meredek hegyoldalakban teljesen természetidegenül legelésző, aprónak tetsző tehenek (nyilván valaki oda tette őket a dinoszauruszok eledeléül), akik látható módon egy tapodtat sem tudnak önállóan elmozdulni aktuális helyükről.
Az út 10%-os, meredek hajtűkanyarok sorozata, szélessége egy kétsávos pesti útnak felel meg, az út szélén pedig egyenruhás iskolás gyerekek és fejükön tárgyakat szállító asszonyok, valamint talicskás férfiak hada nehezíti a forgalomban való közlekedést, mely forgalom fél percenként felbukkanó dzsippekből, tülkölő kamionokból és száguldó tap-tapokból áll. Volt néhány pillanat, amikor életünk a szó-szoros értelmében Olnick kezében volt. Én pedig örültem, hogy nem a saját kezemben van.
Port-au-Prince-t legnagyobbrészt az autó belteréből látjuk. Ha nem tudnánk, hogy 2 éve földrengés pusztított itt, az első pillantásra úgy tűnne, egy hatalmas építkezésen vagyunk. Az valóság azonban az, hogy a földön lévő, a fél várost beborító törmelék és por még a romok maradványa. A sátor- és bódétenger pedig, mely hasonlóan kiábrándító törmelékhalmokon foglal helyet, nem munkások számára felállított tábor. A városközpontban lévő hatalmas, összedőlt katedrális keltette apokaliptikus érzés enged rövid bepillantást, micsoda szörnyű dolgok történhettek is itt.
Vannak azért rendben lévő részei is a városnak, Port-au-Prince rózsadombján felépített, földrengésbiztos épületek például közen teljesen átvészelték a katasztrófát. A nemlézető középosztály helyét betöltő, az átlagnál jobb üzleti érzékkel megáldott, de a gyilkosságoktól nagyobbrészt visszariadó, tehetősebb réteg is Jacmelhez hasonló, lakható területekkel gyarapítják a várost, néhány üzlet és áruház pedig simán megállná a helyét a Corvin Áruház utódjaként.
Tömegközlekedés (a túlzsúfolt tap-tapokat leszámítva) természetesen nincs, informátorunk szerint pedig jog és törvény csak nyomokban, inkább az adott városrészt jellemző szokásjog szerint.
Nem sokat értünk meg tehát Port-au-Prince-ből, de annyi világos, hogy annak ellenére, hogy sok millió ember zsúfolódik össze aránylag kis helyen, hogy hatalmas árumennyiség érkezik és halad át itt naponta, városnak a klasszikus fogalmak szerint nehezen nevezhető ez a szétfolyó, hol egy legelőre, hol egy gigantikus benzinkútra, hol egy raktárnegyedre, néhol pedig pedig Miamira emlékeztető település.
A gyógyszerbevásárlás gördülékenyen megy, hatalmas raktárakban számoljuk az ezerszámra vásárolt kapszulákat, izzadunk az órás várakozások alatt és sikeresen fizetünk a csekkünkkel. Hazafelé el-elalszunk, Olnick állja a sarat és visszavezeti a kocsit a kertünkbe.
Szerdán az első orvosi kudarcomat könyvelhetem el: képtelen vagyok kiszedni egy kisgyerek orrából valami kemény, zöld, mélybe zuhant tárgyat, amit ugyan többször megragadok kampós fegyveremmel, de az orrterpesszel kitágított orrlyukát a gyermek minduntalan félrerántja, hiába rögzíti négy kemény fekete munkáskéz az üvöltő gyereket, hiába alszik el azután a szerencsétlen. Az anya annyira nem bírja nézni, majd hallgatni az eseményeket, hogy bő fél órás küzdelem után bejelenti, nem maradnak tovább, szemészhez viszik a gyereket.
A hét második fele aztán gyorsan telik, mivel megbetegszem. Orvosi feladataimat ellátom, de sokat alszom. A hét vége felé hatalmas esőzések kezdődnek és a venezuelai benzinszállítmányok elakadása miatt elfogy a gázolaj a haiti kutakból, sőt a generátorunkból is kilopásra kerül. Az internet akadozik, az elektromos rendszerünk zárlatos lesz, áram nélkül maradunk. Maxon eltűnik. Ráadásul nyakunkon a karnevál, öt fős vendégseregünk Port-au-Prince-ből pedig hamarosan megérkezik.