2012. március 4.

12. fejezet - Az erőszak vége

Jó hír barátaimnak és családomnak, rossz hír ellenségeimnek és azoknak, akik továbbra is vérfagyasztó történeteket szeretnének hallani, de nagyon úgy tűnik, megnyugodtak a kedélyek, és a hibbant Jacmel visszatalált a karnevált megelőző kerékvágásba. Ez azért a hét első napjain nem annyira világos, mindenesetre kóbor rémhírek ezután nem találnak meg minket. Szorongani ettől persze még lehet, talán illik is. A szerdai végtelennek tűnő felhőszakadás kapcsán a kórházban ragadunk sötétedés után, és ekkor kicsit sajnálom, hogy nem fogadtuk meg a rendőrök tanácsát, így még lövöldözni sem tudnék utolsó pillanataimban. Arra azért jó ez a néhány óra, hogy belássuk, még nem értünk meg a visszaköltözésre.

A falusi házak közé telepített hatalmas uradalmunk 250 négyzetméteres konténer-villájából egy főút-széli, zajos, családi ház méretű szálló kicsiny szobájába költözve kis keserűséget érzünk az elveszett földesúri világunk miatt, ugyanakkor megállapítjuk, hogy bár szeretjük a kalandokat, nyugodtan aludni még annál is sokkal jobban szeretünk.


Reggelenként Maxon érkezik motorral, hét órakor a kórházban vagyunk, a betegellátás zavartalan. A héten látogatókból sincs hiány. Hétfőn egy Dominikán kiművelt orvos érkezik, szívszaggatónak szánt története az isteni sugallatra megszervezett hegyi, mobil orvosi szolgálatról és az ezzel járó cudar körülményekről szól. Két hónapja vagyunk itt, nem ma tettek partra minket a Royal Carribbean tengerjáróról. Gyorsan a lényegre térítjük: pénzt vagy gyógyszert? Egyelőre gyógyszert. De az építkezéshez majd a pénz is jól jönne. Aztán az is kiderül, hogy ápoló.

A keddi hívatlan vendéget, a hivatalos papírral érkező, konténer-igénylő üzletembert is gyorsan lehűtjük.

Szerdán egy francia úr jön, ő komplikáltabb eset. Nem tudni pontosan mit forgat pecsenyevörösre sült homloka mögött, csak az világos, hogy sok pénzt és sok munkát szeretne áldozni a haiti emberek megsegítésére. A földrengés kapcsán járt itt először, akkor határozta el, hogy kilép munkahelyéről, és hátralévő idejét a menthetetlen Haitire pazarolja. Azt is gondosan eltitkolja, hogy mi a fenének hozta ide tizenkét éves, elkényeztett, lenszőke fiát, aki állandóan a karján csüng. Nem kér semmit, úgy viselkedik, mint aki segíteni érkezett, fölényesen, tarkóra tett kézzel ül a kerti széken és sorolja a hasznavehetetlen telefonszámokat: innen tudtok olcsóbban gyógyszert venni, ezek javítják meg a dzsippeteket stb. 

Rövidesen megjön Nico is, a fekete társ, aki nizzai tánctanárnak álcázza magát. Küllemre leginkább kidobóember, az indokolatlanul úszósapkát viselő kanadai feleségével most költöztek vissza Haitire és egész véletlenül a francia iskolaépítő alapítványt mételyező Levenson jó barátja, amit onnan is lehet tudni, hogy elszólja magát, hogy a haver csak szeretne ügyvéd lenni, valójában ő is tánctanár. 

Ezután már óvatosabban bánik az információkkal, inkább csak háborog, micsoda ország ez, ahol az olyan szentek, mint mi is, akik idejüket és tudásukat áldozzák a haiti emberekre, itt vannak őrizetlenül, míg a strandoló amerikai NGO-kat meg fegyveresek őrzik. És egyébként is, minek ide ENSZ hadsereg, tűnjenek el az ő országából, csak a feszültséget szítják itt, így dobná ki őket innen, ahogy ezt a követ a kerítésen... 

Másnap nála vacsorázunk, ott van a francia is, meg még néhány értelmiségi haiti. Elég gyorsan lerészegednek, köszönhetően az ötcsillagos Barbancourt-nak és egy Something Special elnevezésű, egész jó skót whiskynek. Nico viszi a primet, ő a leghangosabb is és beszéd közben hatalmas karjaival négyzetmétereket foglal el az gazdagon terített ebédlőasztalból. Lényegében az elkeseredett franciát győzködi, akinek pökhendi és öntudatos fellépését az elmúlt napokban nem nagyon díjazták a hivatalok, hogy legjobb lenne, ha helyiekre, egész pontosan őrá, a hatalmas Nicora bízná az ügyintézést, megkerülve a hatóságokat. Érezhetően nagy a veszély, hogy a francia feladja, ezért kellünk mi díszletnek, akik egy megvalósult kórházban dolgoznak vígan.

Aztán megjelenik a francia iskola képviselője is, a kifogástalan ügyvéd és tánctanár, Levenson is. Megkönnyebbülésünkre másnap elutazik, azt mondja, végül nem rontott rá Roussemie-re, nem olyan barbár ember ő.

Csütörtök délután egy bajszos-borostás feketét veszünk észre az ajtónk előtt, szalmakalapjában mintha egy megöregedett Huckleberry Finn jelenéssel állnánk szemben. Nyitva van-e a kórház? Nincs nyitva. Hogy jutott be a kapun? Hát úgy, hogy a feleségének reggel óta hasmenése van. Miért van otthon a felesége? Mert nem tud járni. 

Néhány perc múlva ketten hoznak egy haldokló asszonyt. Negyvenegy fokos láz, exsiccosis. Infúziók, vénás lázcsillapítás, priznic és empirikus Chloroquine adását, majd Co-Trimoxazol indítását követően egy-két óra múltán már megmondja a nevét és megindul a vizelete is. Három óra múlva a férj ismét a semmiből materializálódik, ezúttal a fektetőben. Erős égett szagot érzek, ezért fordulok meg, hát a Huckleberry ott dohányzik a szoba közepén, alig áll a lábán, úgy berumozott. 

Ahogy kísérjük haza az asszonyt, ezúttal már elég oldalról támasztani, ismét a kőkorszaki haitiben vagyunk, a nyomornegyedben lavírozva megérkezünk a viskóhoz, mégegyszer utoljára elismételtetjük a legokosabb lányával, mit és hogyan adagoljon holnapig. Megköszönik szépen a segítséget, de semmi fellengzős hálálkodás: ha meghalt volna most, akkor meghalt volna most. Így meg majd meghal máskor. Egy darabig még hordja a vizet. 

Pénteken Roussemie-t gerjesztjük éktelen haragra: addig erősködik, amíg kénytelenek vagyunk felvenni a betontető építésének a fonalát. A kivitelező is jelen van, idétlen módon úgy csinál, mintha a szegény kisgyerekek miatt akarna csak építkezni. Hatezer dollárért építi meg a 10 négyzetméteres betonmennyezetet. Amikor Hadjira jelzi, hogy esze ágában sincs aranygerendákat vásárolni, hanem szépen és olcsón megoldjuk a fedelet fából, mely fatetőre a Mme embere árajánlatot sem hajlandó adni, akkor a csupaszív asszony a földre köp és sértődötten elvonul.

Amióta városlakók lettünk és úgy érezzük, túléltük a világvégét, polgári módon esténként étterembe járunk. Nem csak nyalogatjuk sebeinket, de fontos feladatunk megtalálni a megfelelő éttermet a Professzor látogatása miatt is. A kecskét teszteljük leginkább, mivel homárt és halat a parton fogyasztja az ember, a csirke meg már a fülünkön jön ki.

A Roussemie üggyel kapcsolatban érezhetően elvesztíjük motivációnkat, már csak az a kérdés, hogy a fenébe kerültünk abba a helyzetbe, hogy még mi erőlködünk, hogy elfogadják élelmiszercsomagból, fatetőből és a dolgozók fizetéséből álló e havi segélyünket, melynek összege (tetőstül) orvosi fizetésem ötszörösét teszi ki. A készpénzen kívül semmi nem érdekli őket, fintorgáson túl szegény Hadjira mást nem kap viszonzásul. Drága egy árvaház ez, a jussuknál jóval többet tesznek zsebre. Bizalmatlanok és cinikusak lettünk, megszoktuk azt is, hogy gonoszak vagyunk a szegényekkel, de egy árvaházat romba dönteni, ez kissé gyomorforgató döntés lenne, főleg, hogy nem a saját pénzünket füstöljük el.

Hanem a Professzorét, aki másnap érkezik. 

A Professzornak több mint 50 országban van hasonló kórháza, mint a miénk. Saját jogán is elképesztő forma ez az ötven körüli, piknikus, poliglott és nevettetően ökumenikus infektológus professzor, de családi háttere is kifogástalan: a vatikán legfelsőbb köreivel való jó viszonyt és a szlovák politikai körökkel való szoros kapcsolatát is részben örökölte. Mellette biztonságban éreztem volna magam egy rablótámadás esetén is: teljesen nyilvánvaló, hogy három perc után jó barátságot kötne támadóival, negyed óra elteltével pedig már neki dolgoznának a gazemberek - egy-egy zsoltároskönyvvel a farzsebükben.

A földrengést követően két hetet már volt Haitin, a jacmeli kórházát azonban még nem látta. Eredeti tervek szerint egy potenciális adakozóval jött volna ide -ami az árvaház fenntartásának egyetlen racionális indoka volt számunkra-, de a helyzet változott. Két órát tölt Jacmelben.

Az első órában a professzor begördül a szlovák konzul által vezetett aranymetál dzsippel és körbenéz a birtokon. A kórházi vizit a mulatt konzul dörgedelmes elképzeléseitől hangos, úgy tűnik, a professzor túladott a helyen, a konzul friss diplomás sógorának épp megfelelő lenne ez a kórház megkezdeni magánpraxisát. A kórházi tartózkodása második felében a Professzor hatalmas táskájából előhúz néhány nyomtatópatront, két doboz parenyica sajtot, egy doboz bonbont a Sheraton Hotelből, kétszer öt liter folyadékot a vérkép-elemzőbe, egy relikviát (a nyilasok által kivégzett, 2006-ban boldoggá avatott Salkaházi Sára szoknyájának egy darabját), néhány, a holland katonaságban alkalmazott vízfertőtlenítő patront, valamint egy irtózatos nehéz 5x10x15 cm-es fekete dobozt, amiről fogalma sincs, hogy micsoda.

Ezután felhajt egy üveg sört, majd meglátogatjuk az árvaházat. Itt mindössze egyetlen kérdése van a főnökasszonyhoz: élnek-e a gyerekek szülei? Hosszas, körülményes, határozatlan és patetikus választ kap. Tehát ez nem árvaház, hanem segélyközpont, nyugtázza, majd mankójára támaszkodva megpihen, amíg a konzul további beszélgetésbe elegyedik a kebleiből e napon a megszokottnál többet láttató Roussemie-vel.

A Professzorról hatalmas testéről úgy ömlik a víz, hogy nézni is rossz.

Ezután az étterembe hajtunk, amire csak fél óránk marad. Itt lényegében a konzullal elrendezi a számunkra eddig megoldhatatlan feladatnak tűnő mentőautó kérdését, az árvaházzal kapcsolatos rövid előadásunkat követően csak hümmög, nem kapható különösebb diskurzusra: egy fatetőt felajánl, de úgy tűnik, egyetért velünk, és lezártnak tekinti az ügyet. Inkább témát vált és humoristát megszégyenítő módon elmeséli azt a viccet, hogy II. János Pál Pápa gyorshajt Olaszországban, miután ráveszi sofőrjét a helycserére. Miután a rendőrség lefüleli őket, a biztos riadtan szalad a főnökéhez. Miért nem róttál ki büntetést? Uram, a volán mögött maga a Pápa ül. Hát ki lehet akkor a hátsó ülésen? Erre a mulatt konzul, megérintve a nyakában lógó Szűz Mária medált, egy zsidó viccel felel, amiből egyre én is jó vagyok - egészen egy pesti kávéházban érzem magam. Az Professzor ebéd közben átnézi a költségvetésünket, olcsóbbak és kiegyensúlyozottabbak vagyunk, mint elődeink. 

Úgy véli, legközelebb Burundiba megyünk, ott is franciául beszélnek, és a világ leggyönyörűbb országa. Ezután megköszöni a meghívást, fizet, eltesz emlékbe pár száz Gourde-ot, majd a konzullal elviharzanak a hegyek felé.

A sri-lankai ENSZ kapitányunk a hétvégi rendőrségi-katonai naggyűlést követően kiszivárogtatja a az elmúlt napok bűnözési statisztikáit, melyek igen megnyugtatók: egy-két családon belüli gyilkosságon, és lakóközösségen belüli megerőszakolás mellett jelentős bűnügy nem esett.

Ezért aztán vasárnap felülünk egy tap-tapra, elmegyünk a városból. Egy kis halászfaluban ugrunk ki. Kihalt, gömbölyű kövekkel borított partszakaszon sütkérezünk, felfekszünk a hullámokra.