Ez egy rendes munkahely, tehát három hónapra jut öt nap szabadság. Ez alkalomból a kézenfekvő Dominikai Köztársaság mellett felmerül egy kubai vagy egy jamaicai utazás is. Kubába ugyan van közvetlen repülőjárat, de mivel a hétvégét Port-au-Prince-ben kell töltenünk, így összesen hét nappal számolhatunk, ami a várható repülőtéri bonyodalmakkal együtt egy öt napos kubai villámlátogatást jelentene. Nyilván felejthetetlen öt nap lenne, de még innen, a szomszédos szigetről is kicsit kevésnek ítéljük meg az ezt a rövid időt a felmerülő költségek fényében. Jamaicára ezzel szemben elegendő lenne az öt nap, és szerintem át is hajózunk, ha létezik a vízi közlekedés lehetősége a két ország között. Azonban a Port-au-Prince - Miami - Jamaica repülőút eltántorít minket a kirándulástól.
Mivel munkahelyi kötelezettségeim -és Hadjira tanulmányai- okán április elején mindenképpen haza kell mennünk, így belátjuk, hogy a karibi térség felfedezése máskorra marad, még akkor is, ha kicsit bosszantó hazamenni innen anélkül, hogy meglátogatnánk a fenti tartományokat - és akkor egy halom izgalmas kis szigetről még szót sem ejtettünk.
Marad tehát a Dominikai Köztársaság, ami amellett, hogy a legolcsóbb és legegyszerűbb lehetőségünk, két és fél hónap haiti tartózkodás után bizonyos szempontból a legizgalmasabb is: kik és hogyan élnek Hispaniola szerencsésebb, spanyol felén.
Hétfő reggel indulunk útnak, 12 órát töltve el a Caribi Tours civilizált, fridzsider hőmérsékletűre hűtött, besötétített, wc-vel is ellátott buszában, megtéve ezalatt 300 kilométert. A 12 órából két órát vesz igénybe kijutni Port-au-Prince-ből, ezután egy óra elérni a határt, a határtól három óra száguldás a dominikai főváros. A fennmaradó öt órát tehát határátlépéssel töltjük el - mondanom sem kell, egy teljesen szürreális határállomáson.
Előfordult már itt Haitin, hogy egy-egy pillanatra jelentős szellemi teljesítményt igényelt az, hogy felfogjam hol vagyok, viszont a jimani határátkelőnél szerintem ez egyáltalán nem sikerült. Nemcsak így visszaemlékezve érzem azt, hogy a Gyilkos tavat megszégyenítő mennyiségű fával és facsonkokkal ellátott tó és a kopár hegy közé szorított sivatagi út, melynek egy pontján egy barna vaskerítés zárja el egymástól a két országot, egy mexikói maffia által üzemeltetett drog-, vagy emberpiac, ez az érzésem ottlétünkkor már határozottan kialakul.
A buszról egyszer levezényelnek minket, másszor visszaküldenek bennünket, a kettő között állig felfegyverzett határőrök által szigorúan formált kanyargós libasorokban kell állnunk, hol határátlépési nyomtatvánnyal, hol útlevéllel, hol csomagokkal. Mindeközben haiti gazemberek és borostás latínók üvöltöznek, szakadt gyerekek rohangásznak, senkinek lövése nincs arról, mit- és miért csinálunk, fél óra sorbaállás után kiemelnek minket a sorból és egy másik épülethez visznek, ahol egy ablaknál tülekedés és fizikai ütközetek folynak az útlevelek megszerzéséért, miközben pénzváltók nyomkodják arcunkba a dollár- és pezó-kötegeket, vagy éppen telefonkártya stócokat - a precíz libasorra érzékeny fegyveresek rájuk azonban ügyet sem vetnek.
Aztán újabb túra a pokolian forró, poros úton, kamionsorok közötti sikátorokban (ugyanitt jelentős motor-forgalom). Az út szélén porral belepett, fortyogó grillhúsokat árulnak, teherhordók igyekeznek, kreol és spanyol kiáltozás közepette haladunk, egy iroda, újabb pecsétek, majd résnyire kinyitják a határkaput, épp csak amíg átsurranunk. A haiti oldalról többen megpróbálnak átszökni, őket visszatoloncolják, aztán várjuk a buszt, amin az utolsó szegletig áttúrnak minden táskát. A buszon valahogy mindenki visszakapja az útlevelét. Hihetetlen, de úgy tűnik, minden utas jelen van.
A túloldalon pedig egy másik világ.
Rendezett házak, kiskerttel, komolyabb úthibáktól mentes autóút (majd autópálya!), szervezett mezőgazdaságra és iparra utaló jelek az út mentén, a falvakban, kisvárosokban klasszikus spanyol-amerikai bárok, jó karban lévő személyautók... a táj ugyanaz, mint Haitin, de az utat villanyvezeték követi mindenfelé, már ez is elég, hogy otthon érezze magát az ember.
A sok szempontból középkort idéző Haiti után sokkoló megérkezni a háromilliós Santo Domingo-ba, egy modern nagyvárosba. Az autópálya mélyen bevisz a városba, amit eközben a buszból látunk, az lehetne akár Madrid külvárosa is. A fekete lakosság a népesség 10 %-át teszi ki, a fehérek aránya ennek kétszerese, a többiek pedig különböző erősségű tejeskávé-árnyalatok valamelyikében játszanak - szemben a haiti mulattokkal, akikre a különböző mennyiségű tejjel higított csokoládé színek jellemzőek.
A bőrszín-különbségről talán a mitokrondriális DNS elemzések alapján a dominikai népesség 15%-ában kimutatható taínó-indián génállomány tehet, de ennél sokkal valószínűbb, hogy az őslakosok túlreprezentált jelenléte a főváros szerény kulturális életében egyszerűen reklámfogás. Még az is felmerül bennem, hogy az amúgy Tenessee-ből a spanyol ajkú hispaniolába költözött barlang-fényképész, aki nem csak művészi módon megörökíti, de egyúttal fel is fedezi a Taínók gyermekien együgyű barlangrajzait, egyszerűen maga kreálja a kőkorszaki művészetet. Kis realitás visz a történetébe haiti kitérője, ahova szintén elment fényképezni, de sajnos a kinézett barlangot épp kábítószer-csempészek vették birtokba, ideiglenes raktárat rögtönözve az értékes helyszínen.
Dominicába nyaralni jöttünk, és a Haitin eltöltött majdnem három hónap után úgy érezzük, semmi szükségünk hegyet mászni és csendes halászfalvak után kajtatni. Hadjira persze keresztülutazott volna az országon, hogy megbámulja az éppen esedékes évi bálna-vonulást, de mivel látott már ilyet, engem pedig nem tudott feltüzelni a programmal, így Santo Domingo és környékén tanyát vertünk.
A késői érkezés miatt az első éjszakát egy elegáns szállodanegyed egyik olcsó motelében töltjük el, ami után lehetőségünk adódik egy teljesen új élményt átélni: a délelőtti órákban, vagyis sietség nélkül szállást keresni. Ez egyrészt nagyszerű programnak bizonyul, ami aznapra ki is elégíti a társadalmi életünkkel támasztott igényeket, másrészt megtaláljuk a tökéletes hotelt, harmadrészt pedig, mivel rengeteg időnk van sötétedésig, mindenhonnan továbbállunk, ami jelentős árcsökkenéseket idéz elő.
Javaslatunk olcsó (35 USD) szoba után érdeklődőknek: Hostal Leguizamón. Egyszerű, csendes, WIFI-vel és alkalmanként melegvízzel is ellátott motel, a hat szoba a belső udvarról nyílik. Lakótárssal az öt éjszaka alatt mindössze egyszer találkozunk. A tulajdonos nagyon szerethető, középkorú nő, nappal a szállodával szomszédos cipőboltjában van, este felszívódik. Recepció nincs, hotelre utaló jelzés nincs, a bejárathoz kulcsot kap az ember. Ettől aztán olyan, mintha hazamenne az ember a saját lakásába.
Főbb programpontjaink a következők: egy baseball-meccs meglátogatása, egy múzeum meglátogatása, egy diszkó felkeresése, strandolás. Ebből a baseball-meccs a februári idényzárás miatt kútba esik, a diszkó valahogy minden este elmarad (igaz, kisebb mulatókban láthatjuk, hogyan táncolja a nép a merengue-t és a bachata-t), a múzeumlátogatás egy elég szerény, természetesen 90%-ban a taínó kulturával foglalkozó etnográfiai múzeum meglátogatását jelenti, mely egyúttal a nyolc éve bezárt történelmi- és földrajzi múzeumot is pótolni hivatott. Ehelyett könyvesboltokban kulturálódunk, az itt található kiadványok legnagyobbrészt Trujillo diktaturájának traumáját, annak előzményeit és következményeit igyekeznek feldolgozni. A szórakozás e formáját az is indokolja, hogy három hónapja nem láttunk könyvesboltot, lényegében könyvet sem.
Bár a belvároson kívüli világ autó nélkül nehezen élvezhető, a mozik, az éttermek, a mulatók egymástól nagy távolságokra, szétszórva helyezkednek el, a látvány pedig nem szemet gyönyörködtető, azért jól múlatjuk az időt. Leginkább változatosan étkezünk, emellett pedig a belváros és szűkebb környéke is nagyvárosias módon érdekes: néhány kolonista építészeti emlék mellett van kínai negyed, haiti negyed, buzi-bár, rendkívüli indulatokat kiváltó rapidsakk-párbajok az utcán, hosszan el lehet gyönyörködni a szivarkészítők végtelenül kifinomult mozdulatain, a turisták számára létrehozott, megtévesztésképpen piacnak elkeresztelt szuvenír áruházon pedig sajátos szórakozás áthaladni: a legnyomulósabb eladók sorában bizonyosan előkelő helyen végző árusok közt érdemes időre is megpróbálni áthaladni.
A tengerparti program viszont kifogástalanul sikerül, nemhiába erre épül Dominika gazdasága. A kokainról és a bulijairól híres Boca Chica helyett a helyiek által preferált Juan Dolio-ba megyünk, ahonnan, tekintettel egy 78 éves svéd bártulajdonos hölgyre és kiterjedt, franciákból álló társaságára, perverz módon nem tudtunk elszakadni, és a későbbiekben is visszatértünk ide. Közrejátszik ebben persze az is, hogy a tengerpart pontosan, de pontosan olyan, ahogyan az ember a strandot elképzeli.
A barátságos és vendégszerető dominikaiakkal könnyű szóba elegyedni még akkor is, ha nem akarnak eladni semmit. Helybeli beszélgetőpartnereink közül Tony Thenre emlékezünk legszívesebben, frissen megnyílt éttermét pedig csak ajánlani tudjuk. Bár az étlapon, érthetetlen módon kizárólag a tortilla - pizza - hamburger háromszögön belül található ételek láthatók, valójában az átlagon felüli minőségű napi ajánlatot érdemes nála enni, ami többnyire a klasszikus karibi konyha egy-egy fogását jelenti. Ha nem is vacsorázunk nála minden nap, talán csak egy este nem ugrunk be hozzá.
A harmincas évei elején járó, filippínó nagyapával is rendelkező Tony érdekessége kezdetben az, hogy egy klasszikus latin-amerikai, USA-ellenes kommunista mozgalom elnökségi tagjaként, valamint idegenvezetői múltja révén történelmi ismeretei túlmutatnak a iskolai tankönyveken, ráadásul szívesen mesél is. Aztán viszont menthetetlenül beleélem magam csodálatos helyzetébe, hogy a nehezen beinduló karibi éttermét hogyan kellene felfuttatni. Az ötleteimnek igen hálás, mivel úgy tűnik, a San Domingo Állami Egyetem pedagógia szakáról kibukva lényegében 25 évig nem látott apja egyszerűen segge alá tolta a hét asztalos éttermet, valamint, hogy motiválttá tegye, nyakába varrt egy kisebb adósságot is, ám a forradalmár lelkületű ifjú az étterem vezetésében egyelőre ennek ellenére sem lelte meg élete értelmét. Később pedig egyszerűen csak világos, hogy kedveljük egymást. A végén még azt is megígérem neki, hogy felkutatom egynyári szerelmét, a kilencvenes évek végén szállóvendégként megismert, fiatal, debreceni lányt.
Nem reprezentatív közvéleménykutatásunk eredményével meglepő módon egyetért: a Dominikaiak nem utálják a haiti népet. Az még most sem világos, hogy a Dominikaiak egyszerűen politikailag nagyon korrektek, vagy teljesen szélsőséges mintát merítettünk, esetleg egyszerűen annyira jók a határállomásaik, hogy nem ismerik a haiti embereket. Mindenesetre a megkérdezettek közül egyedül Tony egy fimrendező barátja járt korábban Haitin, aki októbertől forgat Cité Soleil-ben, vagyis Port-au-Prince legelvetemültebb negyedében, de szerinte is, a balsors sújtotta Haiti nagyon menő ország. Nemcsak azért, mert jobb a sör, a cigeretta és a zene, de a közös történelmi gyökerek haiti földjébe fúródnak, az afrikai kultura pedig ott virágzik.
A romantikus történelemfelfogás mellett persze nem tagadják, hogy az elmúlt -legjobb indulattal is- két évszázad külön történelmi és kulturális vonalon eltöltött évei Dominikát a latin-amerikai kulturába ágyazták, míg Haiti a mai napig az afrikai civilizáció része. Haiti felé fordulásuk hasonló mítoszkereső kényszer lehet, mint a Tainokhoz való vonzalom.
A haiti nép általános tisztelete nemcsak azért lenne meglepő, mert igen ritka az, hogy két szomszédos ország tisztelettel tekintsen egymásra, nemcsak azért, mert történelmi sérelmeket vár az ember egy húszéves haiti megszállás után, hanem azért is, mert a haitiak (nem reprezentatív közvéleménykutatásunk alapján) lenézik a puhány dominikaiakat, akik azért valahogy mindig megverik és kirabolják a haiti vendégmunkásokat.
Mindezek alapján egy dolog biztos: teljesen más Dominikán nyaralni és Haitin a nyomorban dolgozni.
El Bar de Tony: Calle Espaillar 201, Zona Colonial, Santo Domingo
Hostal Leguizamón: Calle Duarte 53, Zona Colonial, Santo Domingo
Mindezek alapján egy dolog biztos: teljesen más Dominikán nyaralni és Haitin a nyomorban dolgozni.
El Bar de Tony: Calle Espaillar 201, Zona Colonial, Santo Domingo
Hostal Leguizamón: Calle Duarte 53, Zona Colonial, Santo Domingo